A futball nem csak játék, életforma

„Sportoktatónak készültem, de mivel akkor épp nem indult osztály, 2002-ben elvégeztem egy sportmasszőri tanfolyamot. Amint megkaptam az oklevelet, másnap csörgött is a telefonom. Az akkor még létező Győri Elektromostól kerestek, hogy lenne-e kedvem a csapatnál dolgozni. Eszembe sem jutott, hogy én egyszer majd futballistákat gyúrok, sőt, nem is értettem, hogy miért kergeti olyan nagy hévvel huszonkét görbe lábú férfiember a labdát hétvégenként. Aztán úgy voltam vele, miért ne próbálnám meg? Amúgy nem én voltam az első női masszőr a megyében, Abdán Patyiné már korábban a csapat mellett dolgozott” – mesélte a kezdetekről Nagy Ágnes, akit azonnal elfogadtak a játékosok.
„Sohasem volt gondom a beilleszkedéssel, és a masszőrködést sem úgy fogtam fel, mint munkát. Minden csapatnál úgy éreztem magam, mintha egy nagyobb család tagja lennék” – tette hozzá a már rendkívül rutinos masszőr, aki többek között Győrszemerén, Ménfőcsanakon, Koroncón, Rábapatonán, Markotabödögén, s még az egykor NB I-ben is szereplő Euro-Mobil futsalcsapatánál is dolgozott.
„Nem vagyok egy vándormadár, általában addig maradtam egy csapatnál, amíg szükség volt rám vagy meg nem szűnt. Rengeteg ismerősre, barátra tettem szert, Győrszemerén például az utolsó meccsemen egy »Köszönjük, Ági!« feliratú pólót kaptam a srácoktól.”
Érdekes történetekből is akad jó pár.
„Rengeteg vicces sztori részese lehettem. Az egyik ilyen, egy Győrszemere–Jánossomorja bajnokin esett meg. Szakadt az eső és be kellett futnom az egyik sérült játékosunkhoz. Megcsúsztam, épp amikor odaértem, s páros lábbal a futballista oldalában landoltam. Ezzel még nem volt vége, mert az ápolás után beugrottam az öltözőbe, hogy lemossam az arcom. Miután végeztem, nagy lendülettel csuktam be magam mögött az ajtót, s az már csak a meccs végén derült ki, hogy bezártam az ott pihenő egyik cserejátékosunkat.”
Családja is gyorsan elfogadta a különös munkát.
„Sosem nyavalyogtam, ha hétvégén utazni, menni kellett. Mivel az otthoni gazdaságban állatokkal is dolgozunk, mindig korán, hajnali négykor kelek. Ha meccsnap van, már reggel megfőzöm az ebédet, sőt, szinte mindig készítek süteményt is a fúknak. Az apukám meg is szokta jegyezni, amikor a konyhában talál sütés közben: Látom meccs lesz megint!”
Érdekesség, hogy Ágnes időközben edzői képesítést is szerzett.
„Mivel sokan kértek tőlem a sérülésük alatt valamiféle tervet, elvégeztem a sportoktatói és egy edzőtanfolyamot is. Büszkén szoktam emlegetni, nekem ezekről kemény fedeles papírjaim vannak. Előfordult persze olyan is, hogy beszóltak az ellenfél szurkolói. A legtöbben viccesen, de volt, aki szidott is. Nem foglalkozom ezekkel, csak mosolygok rajtuk. Örülök, hogy így alakult az életem, egykor Eisemann Lászlótól és Hámori Józseftől tanulhattam a szakmát. Nemrég mégis azon gondolkodtam, lehet, idén befejezem a masszőrködést, de most, hogy szünet van, érzem, hogy mennyire hiányzik ez a munka, a meccsek hangulata. A futball ugyanis több mint játék vagy munka. Számomra már egyfajta életforma.”
(Kisalföld, Szeitz Tibor. Fotó: Járeb Jutka)