Könnyek a kezdőkörben

Bár a papírformát tekintve könnyű találkozó várt a nemrég még harmadosztályú, jelenleg megyei I. osztályban szereplő Csornára, szomorúan készülődtek a szombati bajnokira a csapat játékosai, szurkolói. Alig egy hete ugyanis társukat, játékosukat veszítették el a hazaiak. A csupa szív védő, Sipőcz Tamás meccs közben lett rosszul, s hiába érkeztek nagyon gyorsan a mentők, nem lehetett már rajta segíteni.
A bejáratnál mécsesek árulkodnak a tragédiáról, a pályán pedig szótlanul melegítő játékosok készülődtek a meccsre. A gyász töltötte be a Kocsis Istvánról elnevezett kis sporttelepet.
„Más most a hangulat persze, de ezen nem csodálkozom, szörnyű tragédiát éltünk át – fogadott bennünket Családi János, a klub elnöke. – Nem tudni, hogyan dolgozták fel mindezt a játékosok, s mire lesznek képesek a pályán. Kevesen is vagyunk, egy korábbi játékosunkat úgy hívtuk vissza erre a meccsre” – teszi hozzá az egyesület első embere, aki elárulja: Tamás korábbi csapattársai is eljöttek a mérkőzésre.
A korlát mellett a Répcementi együttesének tagjai egyenmelegítőben álltak. Épp olyanban, amilyet Tamás is hordott, mielőtt nyáron Csornára igazolt.
„Öt szezonon keresztül játszott nálunk. Nemcsak a pályán, azon kívül is mindenben lehetett rá számítani. Szerettük őt, a társunk volt. Természetes, hogy eljöttünk, hogy közösen emlékezzünk rá” – mondja Takács Lajos, a dénesfai egyesület vezetője.
Aztán Tamás édesanyja, testvére és menyasszonya is megérkeznek. Hatalmas erő kell ahhoz, hogy visszatérjenek oda, ahol Tamással a szörnyűség történt. De eljöttek, mert Tamásnak rengeteget jelentett a futball. Szinte mindent...
„Valamikor én is sportoltam, kézilabdáztam. Ott nincs ennyi tragédia. Nem értem... Tamás korán elveszítette az édesapját. Nagyon rendes gyerek volt, nagyszerű ember lett. Ne haragudjon, de képtelen vagyok most többet elmondani róla” – formálja nehezen a szavakat, szinte suttogva beszélve a futballista megtört édesanyja. Aztán Tamás testvére, Eszter kezd el mesélni. Nem is kell kérdezni, szinte magától mondja:
„Gyerekkora óta focizott, imádta ezt a játékot. Ez volt az élete... Tudom, a futballisták megítélése nem mindig pozitív, de ő más volt. Tényleg mindenki szerette, s szerénységével, alázatosságával emelkedett ki a többiek közül. Igazi példakép” – teszi hozzá a végén már zokogva.
„Jövőre terveztük az esküvőt – mondja ezt már Mónika, Tamás menyasszonya. – Valóban a foci volt a másik szerelme. Mindig ügyelt arra, hogy pontos legyen, minden edzésre, meccsre időben odaérjen. A hétvégéink a futballról szóltak, és ezt én elfogadtam, s mivel szerette, ha ott vagyok, el is kísértem szinte minden bajnokira. Ahogy az életben, a pályán is nagyon kitartó volt... Ezt feltétlenül írja le” – kéri a fiatal lány még a megemlékezés előtt.
A meccs gyászszünettel kezdődik. A távolban – talán egy rádióból – alig hallhatóan zene szól. A majdnem csendbe a közeli udvarból egy fűrész hangja hasít bele. Olyan kíméletlenül, ahogy a fájdalom tette ezt Tamás szeretteivel.
Gyorsan vezetést szerez, ám aztán megtorpan Tamás egykori csapata. Talán tényleg a társsal történtek járnak az agyakban. A szünet után aztán minden eldől. A hazaiak győzelemmel adóznak Tamás emlékének. Nincs azonban ünneplés, ezúttal más forgatókönyvet írt a sors. A játékosok melegítőt húznak, s mécsesekkel a kezükben a családdal, a volt társakkal és a szurkolókkal együtt a kezdőkörbe vonulnak.
Előkerül egy bekeretezett fénykép, rajta Tamás. Vidáman, mosolyogva, amilyen mindig is volt. Az édesanya és a testvér érmeket, serlegeket hoz magával, majd leteszik a fűre. Körben, keserűen gyönyörű zene mellett emlékeznek. Részvét és könnyek között. Együtt. A család, a társak és a szurkolók. Épp ott, azon a helyen, ahová Tamás mindig is vágyott.
(Szeitz Tibor, Kisalföld)