Egy napon ünnepli a születésnapját Franz Beckenbauerral, a németek egyik legendájával, igaz, a Császár tíz évvel később látta meg a napvilágot.
A futballpályán többször találkoztak is annak idején: Palotai Károly mint nemzetközi hírű játékvezető, a futballista pedig mint a nyugatnémet válogatott vagy éppen a Bayern München csapatkapitánya.
Palotai Békéscsabán ismerkedett meg a labdarúgással és 1955-ben egy nagykabát áráért vette meg az ETO a nevelőegyesületétől. Onnantól kezdve a majd kétéves freiburgi kitérőt leszámítva – aminek a németnyelv-tudását is köszönheti – csak győri színekben futballozott. Tagja volt az 1963-as bajnokcsapatnak, a BEK-ben az elődöntőig jutott együttesnek, háromszoros magyar kupagyőztes. Csapatkapitányként a hatvanas évek sikergárdájának vezéregyénisége volt.
Csakúgy, mint a magyar olimpiai válogatottnak, amely 1964-ben aranyérmet szerzett a tokiói ötkarikás játékokon. A győri fedezet legnagyobb pechjére a döntő előtti utolsó edzésen megsérült, így a fináléban nem léphetett pályára. Az akkori szabályok szerint csak a döntőben szerepelt tizenegy kapott aranyérmet, így Palotai arany nélkül maradt. Az ETO és a győri baráti kör a hivatalos engedélyek birtokában elkészíttette számára az érem másolatát, amit Palotai Károly azóta is nagy becsben tart, hiszen azt mondja, abban a szurkolók szeretete is benne van.
Labdarúgóként 1967-ben szerepelt utoljára a zöld gyepen, de játékvezetőként még abban az évben elindult a világhírnév felé.
Kedvezménnyel a Győr-Sopron megyei első osztályban kezdte a működést, az első alkalommal 1967 augusztusában a Brennbergbánya–Csorna (1–4) mérkőzésen partjelzett.
„Botrányszagú befejezés. Ittas nézők megnehezítették a dolgunkat, amíg elértünk a játéktértől távoli öltözőbe” – írta a bemutatkozásról a játékvezetői naplójába.
Innen indult az a csodálatos és irigylésre méltó nemzetközi bírói karrier, amit többek között három világbajnoki, két olimpiai részvétel, két BEK-, egy KEK-, egy UEFA-kupa- és egy Szuperkupa-döntő vezetése fémjelez.
Élete egyik legnehezebb feladatát az 1978-as vb-n lejátszott Argentína–Brazília találkozó (0–0) jelenti. Erről így emlékezett a róla szóló könyvben:
„Minden játékvezetőnek meg- van a maga taktikája, nekem az első pillanatban fel kellett adnom az enyémet, azonnal úgy egymásnak estek a csapatok. A labdával nem sokat törődtek a játékosok, inkább csak rugdosódtak, szabálytalankodtak, dulakodtak. Gyorsan átvillant az agyamon, a sárga lapokkal csak csínján szabad bánni, mert két perc múlva nem marad a pályán labdarúgó. Olykor a hátam mögött is történtek fontos események, ilyenkor a partjelzőimre hagyatkoztam. Úgy a nyolcadik perc tájékán magam is azt gondoltam, nincs tovább, ez nem futball, hanem bikaviadal. Igyekeztem állandóan tűzközelben lenni, az ítéleteknél mélyen a játékosok szemébe nézni, hátha ez segít. Később aztán éreztem, kezemben van a meccs, már lehetett fegyelmezni a két csapat tagjait.”
Később a FIFA Játékvezetői Bizottsága tagjaként oroszlánrésze volt abban, hogy Puhl Sándor 1994-ben vb-döntőt vezethetett.
Számos rangos díjjal ismerték el Palotai Károly eredményekben gazdag életútját, legutóbb a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozat kitüntetésben részesült.
A magyar labdarúgás egyik élő legendája ma 80 éves.
(Papp Győző, Kisalföld)
