Aranyérmes labdarúgó, pályakezdő igazgató

– Egykori kiváló védőként rengeteg találattól mentette meg az ETO-t is, mégis sokaknak egy különös öngól ugrik be, ha szóba kerül a neve. Emlékszik arra a jelenetre? – kérdeztük a győri klubbal magyar bajnoki címet szerzett, a hazai bajnokságban kétszeres ezüst- és egyszeres bronzérmes labdarúgót. – Hogyne emlékeznék, azt nem lehet elfelejteni. Akkor már az MTK-ban játszottam, s egy hazaadásom után a kapusunk, Piel Gabi talpa alatt a hálóba gurult a labda. Szerencsétlen mozdulat volt, a részemről is. Más döntést is hozhattam volna, mint hazaadni vagy a kapu mellé lőni, ahogy tanítják. Ráadásul ez a gól megpecsételte az MTK sorsát, akkor kiestünk az élvonalból. – Nyilván akadnak azért ennél szebb emlékei is, hogyan kezdődött a pályafutása? – Kicsit furcsán, mert amikor 1979-ben Pápáról a győri Bercsényi-iskolába kerültem, a testnevelő, Vén Lajos sokakkal együtt a vízisporttelepre irányított. Pedig az év nyarán az akkor nagyon népszerű „Bácsi kérem, hol lehet itt focizni?” tehetségkutatón egészen a döntőig jutottam. Nagyon el voltam keseredve, s bár akkoriban nem volt egyszerű telefonálni, másnap a postán zaklatottan hívtam a szüleimet, hogy azonnal jöjjenek értem. Szerencsére az osztályfőnökömmel, Keglovich Laci bácsival aztán sikerült kiharcolni egy felmérőt, ami után páran az ETO-hoz kerültünk. – Ahol viszonylag gyorsan el is jutott az első csapatig. – A serdülő egyből nagyot sikerült ugranom, hiszen amikor kiöregedtem a korosztályból, akkor szűnt meg az NB I-es tartalékbajnokság, s egyből az ifi egybe kerültem Győrfi Laci bácsihoz, ahol végig is játszottam az első évet. A nagycsapathoz időközben Verebes József érkezett, akinél szokás volt, hogy csütörtökönként az ifivel kiegészített csapatokkal taktikázott. Így kerültem közel az első kerethez, ahol Onhausz Tibor vett a szárnyai alá. Be kell vallanom, fiatalon először nem tetszett az „oktatás”, osztott is tisztességgel, de be kell látnom, rengeteget számított az a sok jó tanács, amit kaptam tőle. – Váratlanul, tizennyolc évesen debütált az élvonalban. – Akkor épp sok volt a sérült az ETO-nál, így odakerültem a bő keretbe. A Vasas jött Győrbe, s szóltak, hogy le kell ülnöm a kispadra. Nyugodt voltam, azt gondoltam, legalább közelről végignézek egy NB I-es mérkőzést, hiszen hátvédet nem nagyon szoktak cserélni, ráadásul rutinosabb védők is ültek mellettem a padon. A harmadik percben azonban megsérült Magyar Lajos, s meglepetésemre nekem szóltak, hogy álljak be. Több mérkőzést is játszhattam a bajnokcsapatban, igazából az akkori Verebes-korszak harmadik évében lettem stabil csapattag. – Mi volt a titka az akkori győri aranycsapatnak? – Nagyon jó képességű és szellemű futballisták alkották az együttest. Ez párosult Józsi bácsi mentalitásával, taktikai meglátásaival és győzni akarásával. Elhittük, amit ő mondott. – Aztán véget ért a szép időszak, s ön is más csapatba igazolt. – Több edző követte Verebes Józsefet, s egy idő után én is elkezdtem gondolkodni a váltáson. Volt 1986-ban egy nagyon komoly lehetőség, a Komora-féle Honvéd keresett, de akkor még a maradás mellett döntöttem. Később aztán a Vasasba igazoltam. – Érdekes szerepet játszott ez a klub is a pályafutásában, hiszen épp a piros-kékek ellen mutatkozott be az élvonalban. – Sőt, az első gólomat éppen a Vasasnak rúgtam az ETO-ban, s Békéscsabán az én gólommal maradt bent a Vasas az első osztályban. De a Debrecen–Vasas meccs előtt játszottam a már említett tehetségkutató döntőjében és a díjat, egy táska Adidas-felszerelést, ami akkor különleges dolognak számított, attól a Mészáros Ferenctől vehettem át, akivel aztán egy csapatban futballoztam az ETO-ban. – A piros-kék után az MTK következett, majd „hazatért” Csornára, később pedig Ausztriába igazolt. Elégedett a pályafutásával? – Igen, s büszke vagyok például arra is, hogy Ausztriában én mondtam, hogy elég, s nem engem küldtek el. Azt hiszem, a tehetségemhez képest a maximumot hoztam ki magamból. Nálam sokkal tehetségesebbek nem jutottak el olyan szintre, amilyenre nekem hála istennek sikerült. – Több éve a megyei első osztályú Ménfőcsanak elnöke, a futballszövetség megyei elnökségének tagja, s nemrég az Audi-aréna létesítményvezetőjének nevezték ki. Nem gondolt arra, hogy inkább edzőként kamatoztatja a tapasztalatait? – Ausztriában és itthon is edzősködtem, de az élet úgy hozta, hogy vezetőként tegyek valamit a sportért. Nagyon nehéz időszakban kerültem Ménfőcsanakra. Két évig dolgoztam edzőként, majd megválasztottak elnöknek. Rengeteget segített a város, s úgy érzem, azóta stabil lett a helyzetünk. Tudjuk, hogy kis egyesület vagyunk, behatárolt lehetőségekkel, hiszen nincs hova terjeszkednünk. Van mellettünk két nagy klub, a Gyirmót és az ETO, de így is van százötven gyerekünk, akik Csanakon futballoznak. 2009-ben kerültem a sportigazgatóságra, majd a Barátság park vezetője lettem. Nemrég pedig felkértek, hogy az új arénát és a Magvassy-csarnokot irányítsam, amit örömmel vállaltam el. A héten jár le a próbaidőm. – Végezetül, mint a klub egykori játékosa, s jelenleg sportvezető, hogyan élte meg az ETO kálváriáját? – Tragédiaként. Az ETO évtizedek óta komoly szerepet játszott a hazai labdarúgás élvonalában. Nem volt jó érzés ezt látni. Még szerencse, hogy a város segítségével sikerült a harmadosztályban elindulni. Az NB I-ből most kizártak közül több együttes sem tudta ezt megtenni. Azt gondolom, innen még vissza lehet kapaszkodni. Ha sikerül jól „építkezni”, akár két-három éven belül újra NB I-es  lehet az ETO. (Szeitz Tibor)

---